Ritkán beszélek arról hogyan készülnek a portrék, konkrétan mi történik, hogyan látok miközben egy portrét festek. Valahol azért, mert túl szájenszfiksönös, időnként még nekem is, de azért is mert el kellett telnie egy időnek, hogy megértsem, és megfigyeljem a folyamatot.
Vannak olyan kifejezések, mint „lecsatornázni”, meg „felsőbb én” „aura”- amit én annyira máshogy érzékelek mint ahogy a „tankönyvekben” le van írva, egy ideig nem is tudtam összekötni azzal ahogy látok. Én nem aurát, hanem információt látok az emberek körül. Mindez az információ nem fent lebeg egy „lufiban”, az „akasha krónikában”, hanem áthatja az embert, benne, rajta van. Csakrák, aura helyett az egész lélek adatbázisa mozgófilmként, képkockákban, múlt-jelen-jövő összefolyó áradataként jelen van, ezt látom. Nem lehalászom az információt a másik feje fölül, hanem ő közli- én meg látom.
Az őrület az, hogy úgy sejtem mindenki érzékeli mások energiaterében található információkat, -a lélek kommunikál a lélekkel minden esetben, - csak az agy kiszűri ezeket az információkat, és csak a végeredményt dobja ki, -semleges számomra, szimpi vagy utálom- pont mint egy számítógép. Nálam nem szűri ki.
Figyelem
Minden portré egy beszélgetéssel indul. Ilyenkor nem arra figyelek amit mond az aki velem szemben ül, hanem a háta mögé fókuszálok. Nézem a váltakozó képkockákat a feje felett, időnként szimbólumokat és valahogy természetes az egész, pont mint amikor egy álomban váltakoznak a helyszínek, képek. Úgy látom az emlékeit, mintha a sajátom lennének, de mégsem vagyok része. Nem tudom megmondani ezután mi történik pontosan. A sok képkocka közül az kerül a képre, ami horogra akad az agyamban- visszatér, újra és újra az eszembe jut. Innen indul minden portré.
Nem szimplán a másik személy előző életeit festem meg. Lehetett valaki Kína császára is előző inkarnációjában, vagy hadvezér Rómában, ha a mostani leszületésének ehhez nincs köze, nem fog a képre kerülni. „Az, ami miatt itt vagyok”- egy mondattal, ez a képek lényege. A portrén az az előző élet jelenik meg ami félbemaradt, amivel rendezni való van a mostani életben, azokkal az eszközökkel (tehetségekkel) együtt, amik rendelkezésére állnak, hogy meg tudja ezt az illető csinálni.
A festés
Amikor elkezdek festeni hátralépjek egyet. Talán még leíróbb ha azt mondom, mint egy papagáj felülök a saját vállamra, és onnan figyelem mit csinálok. A festés alapfeltétele részemről maga a feltételnélküliség, teljes önátadás. Bizalom.
A kép
Tudom a képeknél és a Belső Forrás kártyák lapjain is sokszor tűnik úgy hogy befejezetlen egy kép. Valójában minden képet addig festek amíg nincs még egy vonal, amit hozzá tudnák tenni. A félig kész hatás abszolút szándékos. Ha túl egyértelműre festettem egy kép részletét „visszafestette” velem az a részem, amelyik ilyenkor uralja a teret. Kell a hatás hogy kétértelmű valami „innen nézem lepke, onnan nézve sárkány”- innen indul el az élő interakció a képekkel. A hatás amit kivált két különböző nézőből gyökeresen eltér, mert nem ugyanazt látják.
Egyszer valaki azt mondta olyan képeket festek mintha Rorschach-tesztek lennének, a félig poénnak szánt megjegyzéssel valójában teljesen beletalált.
A képátadás
A képek akkor kelnek igazán életre, amikor a kép tulajdonosa a kezébe veszi a portréját. Ő teszi igazzá. Mire megszületik a portré, el tudom mondani egy történetben azt ami a képen van, és minden mást is.
A hatás sokszor olyan, mintha „fejbe vágnám egy aranytéglára kötözött citrommal” (copyright /Galaxis útikalauz stopposoknak) feldobja az amit a képen lát, mintha kimondanék valamit, ami eddig is ott volt a nyelve hegyén, megerősítek valamit amit mindig is tudott magáról.
A facebookra csak a töredéke kerül ki annak, ami elhangzik a képátadáskor, nem is kell magyarázni mennyire személyes mindez, és csakis akkor ha a tulajdonosa hozzájárul. Eddig mindenki hozzájárult, azt kell mondjam ez is a beavatás része- nyilvánosan felvállalni önmagunk - magunk és a világ előtt, és azt mire vagyunk képesek- Jó kezdet a sorsfeladatunkkal való tudatos foglalkozáshoz.