Hozzám sokan jönnek olyanok, akik valamilyen különleges képességgel rendelkeznek. Általában mégsem azt érzik hogy különlegesek, inkább hogy furák, valami baj van velük.
Egy életet le lehet úgy élni így, hogy az ember azt érzi, alkalmatlan a normális életre, miközben mégis megpróbál beilleszkedni. Néha maga a világ próbálja meggyőzni őket arról, hogy ők pont olyanok mint mások. Bizarr módon, ez az egyetlen egy dolog amit biztosan tudnak magukról, hogy sosem lesznek olyanok mint mások.
Hosszú út vezethet el ahhoz, hogy valaki ráébredjen, a mássága nem hiba, az ’alkalmatlanság’ érzés másik oldalán az áll: ’képesség’- hogy olyasmi birtokában van amit sosem tanult, amit sosem akart, amire példát senkitől nem látott.
Bizonyítékát akkor látja ennek, ha együtt van másokkal. Ha hozzáér valakihez, ha beszél valakivel, ha ír, ha énekel, dobol, gyógyít, vagy ha alkot valamit- a varázslat másokra hat. Egy üres szobában ülve sosem fogja eljátszani zongorán a ’fürelízt’, mert a tehetsége nem begyakorolt, nem tanult (legalábbis nem ebben az életben).
Mivel senki nem tudja elmondani mi zajlik benne, a képességeihez csak intuitívan férhet hozzá. Gyakran ugyanez az intuíció vezeti el őket hozzám egy elemzésre vagy lélekportréra. Számukra egyáltalán nem mindegy kihez fordulnak ezzel, mert ha olyasvalakihez mennek aki továbbküldi őket oldásokra, és meditálni, náluk semmi nem fog változni, mert nem ez a feladatuk. Számukra a spirituális gyakorlat nem az elvonulás, hanem az, ha emberek közé mennek.
Egyszer jött hozzám valaki és amikor ezt elmondtam neki, csak hangosan nevetett - „Basszus, ez sokkal nehezebb, meditálni egy barlangban sokkal könnyebb lenne”.